50

XIV. Lajos királyságának első napja

Reggel a bíboros halálának híre elterjedt a királyi palotában, és a királyi palotából kijutott a városba.

Fouquet, Lionne81 és Letellier miniszterek besiettek az ülésterembe, hogy tanácsot tartsanak.

A király nyomban magához hívatta őket.

- Uraim - szólt hozzájuk -, Mazarin bíboros úr meghalt. Eddig reá hagytam az ország kormányzását, de mostantól fogva magam kívánok kormányozni. Tanácsukat szükség esetén majd kikérem. Elmehetnek!

A miniszterek meglepetten néztek egymásra. Csak nagy nehezen tudták elfojtani mosolyukat, mert úgy látták, hogy a király, aki a kormányzás tekintetében teljes tudatlanságban nevel­kedett, merő hiúságból oly terhet vállal magára, amelyhez gyönge a válla.

Fouquet, a lépcsőn elbúcsúzva társaitól, így szólt:

- Nos, uraim, legalább ezt a gondot levették a vállamról.

És jóízűen nevetve beszállt hintójába.

A másik két miniszter, kissé nyugtalankodva az új fordulat miatt, együttesen tért vissza a városba.

A király egy óra felé fölkereste anyját, akivel nagyon bizalmas tanácskozást folytatott, aztán ebéd után csukott kocsiba szállt, és egyenesen a Louvre-ba hajtatott. Ott sokakat fogadott, és gyönyörűségét lelte benne, hogy az emberek arcán habozást és kíváncsiságot látott.

Estefelé megparancsolta, hogy zárják be a Louvre kapuit, kivéve a Szajna-partra nyíló kaput. Ez elé őrségül kétszáz svájci testőrt állított, akik egy szót se tudtak franciául, és meg­parancsolta, hogy nyissanak kaput, ha csomagokat hoznak, de mást ne engedjenek be, kifelé pedig semmit sem.

Nemsokára valaki körmével megkaparta a király dolgozószobájának ajtaját. A király maga nyitott ajtót, és megpillantotta Colbert-t, akinek legelső szava ez volt:

- A pénz felséged pincéjében van.

Lajos lement a pincébe, és személyesen vizsgálta meg az arany- és ezüstpénzekkel teli hordókat, amelyeket Colbert utasítására a király négy embere szállított le a pincébe; a kulcsot Lajos aznap reggel adta át Colbert-nak. Mikor a király szemléjét megtartotta, Colbert-ral együtt visszatért lakosztályába. Colbert fagyos merevségét az önelégültség egyetlen sugara se melegítette fel.

- Uram - mondta Colbert-nak a király -, mit kíván jutalmul odaadó, becsületes eljárásáért?

- Egyáltalán semmit, felség.

- Semmit? Nem értem. Még a lehetőséget se, hogy szolgálatomba lépjen?

- Ha felséged nem adná is meg ezt a lehetőséget, ugyanígy szolgálnám. Az én szememben elképzelhetetlen, hogy ne legyek a király leghívebb szolgája.

- Pénzügyi intendáns lesz, Colbert úr.

- De van még a főintendáns is, ugye, felség?

- Természetesen.

- Felség, a főintendáns a legnagyobb hatalom ebben az országban.

- Igazán, azt hiszi? - szólt a király, és elvörösödött.

- Egy héten belül eltapos engem, felséges uram, mert elvégre felséged rám bízza a pénzügyek ellenőrzését, ehhez azonban hatalom szükséges. Ha intendáns vagyok a főintendáns alatt, akkor egyszerűen alantasa leszek.

- Tehát támaszt kíván... Nem bízik bennem?

- Már voltam bátor kijelenteni felséged előtt, hogy Fouquet úr Mazarin életében ennek az országnak második embere volt, de amióta Mazarin meghalt, az ország első embere lett.

- Uram, nem bánom, máma mindent a szemembe mondhat, de holnap, jegyezze meg, nem fogom eltűrni.

- Akkor tehát feleslegessé válok felségednek.

- Máris az, ha fél, hogy az én szolgálatom kompromittálja.

- Csak attól félek, hogy lehetetlenné teszik majd, hogy felségedet szolgáljam.

- Tehát mit kíván?

- Hogy felséged adjon mellém segítséget az intendánsi munkához.

- A tisztség értéke kisebb lesz.

- De biztonsága nagyobb.

- Kiket óhajt maga mellé venni?

- Breteuil, Marin, Hervard urakat.

- Holnap kiadom a rendelkezést.

- Köszönöm, felség!

- Egyéb kívánsága nincs?

- De volna még valami...

- Mondja!

- Hadd küldjek ki vizsgáló bizottságot!

- Mire való ez a vizsgáló bizottság?

- Hogy ítéljen az adóbérlők és adókezelők felett, akik tíz év óta hűtlenül kezelik a közpénzeket.

- De... mire ítélje őket?

- Hármat közülük fel kell akasztani, hogy a többinek elmenjen a kedve a jövőben a sikkasztástól.

- Csak nem kezdem uralkodásomat kivégzésekkel, Colbert úr?

- Azt hiszem, felség, inkább ezt, mint kínszenvedéssel végezni.

A király nem felelt.

- Tehát beleegyezik felséged? - kérdezte Colbert.

- Meggondolom még.

- Akkor már késő lesz.

- Miért?

- Mert olyan emberekkel állunk szemben, akik, ha neszét veszik a dolognak, erősebbek lesznek nálunk.

- Szervezze meg hát azt a kivizsgáló bíróságot, uram.

- Meg fogom szervezni.

- Egyebet nem kíván?

- De, felséges uram, van még egy nagyon fontos dolog... Felséged milyen jogokkal ruházza fel a pénzügyi intendaturát?

- Hát... én nem tudom, mi a szokásos.

- Felség, szükségem van rá, hogy az intendaturának fenntartott joga legyen az Angliával való levelezés elolvasására.

- Ez lehetetlen, uram, mert ezt a levelezést a tanácsülés szokta felbontani; a bíboros úr maga végezte mindig.

- Azt hittem, felséged ma reggel kijelentette, hogy nem lesz többé kabinetje.

- Úgy van, kijelentettem.

- Akkor legyen kegyes felséged ezentúl személyesen és egyedül elolvasni minden levelet, főként az Angliából érkezőket. Kivált ez utóbbihoz ragaszkodom.

- Uram, el fogja olvasni a leveleket, s nekem majd jelentést tesz róluk.

- És most, felséges uram, mi lesz az én hatásköröm a pénzügyekben?

- Mindaz, amit Fouquet úr nem csinál meg.

- Ez az, amit felségedtől kértem. Köszönöm, felséges uram, most nyugodtan távozom.

Ezzel csakugyan elment. Lajos utánanézett. Colbert alig lehetett száz lépésnyire a Louvre-tól, amikor a királyhoz futár érkezett Angliából. A király nézegette, vizsgálta a levél borítékát, aztán gyorsan felbontotta. Legelőször is II. Károly király levele tűnt a szemébe. Az angol király ezt írta fivérének, a francia királynak:

“Felséged nagyon nyugtalan lehet Mazarin bíboros úr betegsége miatt; pedig a komolyan fenyegető veszély csak hasznára lehet felségednek. A bíboros az orvosa szerint menthetetlen. Köszönöm húgomra, lady Stuart Henriette-ra vonatkozó kedvező válaszát. Húgom egy hét múlva udvartartásával Párizsba utazik.

Jólesik nekem, hogy felséged megőrizte irányomban testvéri barátságát, és magam is szeretném még több joggal fivéremnek nevezni felségedet. Kiváltképpen jólesik bebizonyítanom, mennyire kedvében akarok járni. Felséged titokban megerősítette Belle-Isle-en-Mert.82 Kár, hiszen mi sohase fogunk egymás ellen háborút viselni. Felségednek ez az intézkedése engem nem nyugtalanít, inkább elszomorít... Hiába dob ki milliókat! Mondja ezt meg minisztereinek, és higgye meg, hogy rendőr­ségem mindenről jól van informálva. Kérem szíves viszontszolgálatát, fivérem, alkalomadtán.

A király csöngetett, mire megjelent belső inasa.

- Most ment el Colbert úr - szólt a király -, és nem lehet messze innen... Hívják vissza!

Az inas már teljesíteni készült a parancsot, de a király visszatartotta.

- Nem, mégse - mondta. - Átlátok én a szitán! Belle-Isle a Fouquet úr birtoka; Belle-Isle megerősítése annyi, mint Fouquet úr összeesküvése, leleplezése tönkretenné a főintendánst, a leleplezés pedig az angliai levelezés elolvasásának eredménye. Erre kellett tehát Colbert-nak az angliai levelezés. De hiába, mégsem támaszkodhatom csak erre az egy emberre; ő csupán a fej, nekem pedig szükségem van egy erős karra is.

Egyszer csak örvendezve felkiáltott.

- Volt nekem - fordult az inasához - egy testőrhadnagyom.

- D’Artagnan úr, felség.

- Nemrég hirtelen kivált a szolgálatomból.

- Úgy van, felség.

- Kerítsék elő, és holnap reggel, amikor felkelek, itt legyen!

Az inas meghajolt és távozott.

- Tizenhárom millió a pincémben - mormogta a király. - Pénzügyeim Colbert kezében, kardom D’Artagnan markában: most már király vagyok!